Köszöntő

Nagyrábé Nagyközség Önkormányzatának képviselőtestülete és minden lakosa nevében tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önt településünk honlapján.


TOVÁBB




Borsós László


Borsós László (Debrecen, 1909. december 21. – Nagyrábé, 1984. február 18.): általános iskolai tanár, igazgató. 


Iskolai tanulmányait Tiszafüreden kezdi, ugyanott végzi el a polgári iskolát is. Ezt követően a debreceni Református Kollégium Tanítóképző Intézetében szerez tanítói oklevelet 1930-ban, majd az egri Pedagógiai Főiskola levelező tagozatán tanári diplomát szerez 1953-ban.


A tanítói pályát Nagyrábén kezdi, az ottani református elemi iskolában. 37 évi pedagógusi tevékenység után, 1967-ben a helybeli Kossuth Lajos Művelődési Házban igazgatói beosztást kap.

Borsós László pedagógusi tevékenysége a tanítóképzős évek alatt kezdődött. A tanulás mellett magántanítvánnyal is foglalkozott. Így egészítette ki az otthonról kapott pénzt.


A szorgalmas tanulás mellett színt vitt az életébe a tanítóképző kézzel írott lapjának, a „Tiszavirág”-nak a szerkesztése.


1930. június 26-án záróvizsgázott, ahol Varga Lajos nagyrábéi lelkész, esperes, a vizsgabizottság elnöke felfigyelt a tehetséges fiatalemberre és állást ajánlott neki Nagyrábén, az akkor felépült újtelepi iskolában. Az elemi népiskolai tanítói oklevél mellé a nagyrábéi tanítói állás – éppen a gazdasági világválság idején – igen nagy szó volt.


Tanítói javadalmazásának 50 %-át az egyház, másik felét az állam biztosította. A kezdetekről így beszélt egy rádióriportban: „Abban a részben én voltam az egyetlen nadrágos ember. Ez egyben azt is jelentette, hogy annak a területnek én vagyok a gazdája, ott minden gond, minden öröm, minden bánat az enyém. Magyarul mondva, én nemcsak tanítója voltam annak a résznek, hanem kezdettől fogva a népművelője”.


Az újtelepi iskolában 1-4. összevont osztályt tanított reggel 8 órától délután 4-5 óráig. Tankertet létesített, ahol az életben használható ismereteket tanított a gyerekeknek. A faluban nem volt hagyománya a kertészkedésnek. Laci bácsi zöldség- és gyümölcstermesztésre tanította nemcsak a tanítványokat. Ezen a vidéken nagyon kemény volt akkor is az élet. Kitartó, fegyelmezett munkára nevelte tanítványait.


Munkája nem szűnt meg a gyerekekkel való foglalkozással. Minden hozzáfordulónak segített hivatalos ügyiratok értelmezésében, kérvények, beadványok megfogalmazásában. Sokat harcolt azért, hogy egészséges ivóvize, artézi kútja legyen az újtelepieknek.


A leventeoktatás kezdettől fogva feladatai közé tartozott. A falunak ebben az igen szegély részében élénk közösségi életet teremtett. Olvasókört hozott létre, műkedvelő előadásokat tanított be, amelyeknek bevételét az „ínségakció” javára ajánlották fel.


A II. világháború idején 1944-ben hívták be katonának. Az orosz hadifogságból 1947-ben tért vissza. Ekkorra a felekezeti iskolából állami lett. A nyolc osztály bevezetése után szükségét érezte a szakos tanári diploma megszerzésének.


Az egri Állami Pedagógiai Főiskolára járt magyar – történelem szakra 1950-től 1953-ig. Képességeit, szorgalmát elismerve meghívták tanítani a főiskola gyakorló iskolájába. Ő azonban ezt nem fogadta el, nem tudott elszakadni a falutól.


Ebben az időben egyre jobban a népművelés felé fordult. Amit addig az újtelepen csinált, azt olyan színvonalon végezte az egész faluban, hogy járási, megyei vezetők is felfigyeltek rá. Elsők között utazhatott tanulmányútra az NDK-ba, az ottani népfőiskola meghívására.


Mellékállásban az 1963-ban átadott új művelődési házat vezette. Ezt a munkát 1967-ig a tanítás mellett végezte. 1967. szeptember 1-től a művelődési ház függetlenített igazgatója lett.


Országos hírű és elismert tevékenységet folytatott. Kulturális munkatervét mintaként ajánlották a falusi művelődési otthonoknak.


A művelődést támogató vezetők és pedagógusok segítségével és lelkesedésével szervezett programok magával ragadták a falut. Működtek szakkörök, klubok, voltak tanfolyamok, vetélkedők. A Csokonai Színház és a Déryné Színház teltházas előadásai rendszeresek voltak. Híres sportolók, olimpikonok is bemutatkoztak a kultúrházban. Méltán volt szenzáció, amikor a Magyar Rádió tájegységi vetélkedőjét Nagyrábé csapata nyerte meg.


Hamar kiérdemelte az „öreg” nevet. „Az öreg Borsós Laci bácsi”-ként ismerte, szólította nemcsak Nagyrábén, de a járásban, a megyében mindenki. Ezt a jelzőt nem osztogatják mindenkinek ezen a vidéken. Így használva egyéniséget, elismerést, rangot jelentett.


Életét a szolgálat, a tenni akarás vezérelte. Igazi néptanító volt. Sikeres életpályát élt meg. Művet alkotott a népművelésben. Hagyományt teremtett Nagyrábén.


Még sok ötlete, terve volt, a művelődési ház munkáját és magát az épületet is újítani, bővíteni szerette volna, azonban egészsége megromlott, a munka feltételei is nehezedtek, így 1973-ban nyugdíjba ment.


Borsós László tanár úr élete, munkássága példaképe a néptanítónak.


Mindig és önzetlenül adott hitet, emberséget, tisztességet.


Tanított, nevelt és életművével példázza – így is lehet kötődni egy tájhoz, egy faluhoz, egy falu népéhez.


Publikációra is jutott energiája, a Népművelési Közlöny óravázlatait, munkaterveit közölte.


Aktív közéleti tevékenységet is folytatott, községi és járási tanácstagként tevékenykedett, tagja volt az ÁFÉSZ igazgatóságának.


Kitüntetései: Szocialista Kultúráért, 1954; Szocialista Munkáért érdemérem, 1962; Munkaérdemrend ezüst fokozata, 1973.


 


                                                  Lőrincz Istvánné Borsós Judit