Pánti Imre


 „Helyrerázni az időt, harmóniát keresni
és azt megvalósítani”


Vágyunk az őszinte gondolatokra, keressük azokat az embereket, akik életpályájukkal, elveikhez való ragaszkodásukkal erőt adnak a nehéz hétköznapok elviseléséhez. Pánti Imre soroksári festőművész gondolatait a világról alkotásain keresztül naponta megosztja velünk. Csendesen, talán észre sem vesszük. S észrevétlenül mi is egy picit jobbak leszünk. Életéről, érzéseiről, művészi hitvallásáról kérdeztük 60. születésnapja alkalmából.



            Az ősi öntudatos, erős akaratú, talán nem erős a megfogalmazás, „konok” magyar típust fedezi fel benned az ember, azt, aki elveiért mindenre képes. Hol kaptad az életet, hogyan kerültél Soroksárra?


            Földműves szülők harmadik gyermekeként 1945-ben láttam meg a napvilágot a Bihar megyei Nagyrábé községben /1945 november 5 /. A háború utáni időszak és az ötvenes évek általános szegénysége a gyermekeket sem kímélte. Marokszedés, ekekapázás, répaegyelés napi természetes elfoglaltság volt. Tíz éves koromban már nekem kellett búzakévékkel megraknom a szekeret és nagy sikerélmény volt számomra, hogy cséplőhelyig nem csúsztak szét a kévék. Érettségi után 1964-ben Iványi Géza barátom invitálására kerültem Soroksárra.


            Felmenőid között voltak-e, akik a művészet kimeríthetetlen eszköztárának segítségével fejezték ki gondolataikat, érzéseiket?


            Családomban művészetet gyakorló felmenők nem voltak, de az olvasás iránti igény nyilvánvaló volt. Anyai nagyapám szekrényében rengeteg kalendárium, ponyvaregény és újság gyűlt össze. Emellett nem hiányozhatott a Jókai sorozat és Verne Gyula sem. Unokahúgom, Magdolna viszont festőművész lett, mint művésztanár Egerben tanít a Tanárképzőben.


            Nem elég csak a tehetség, a mesterségbeli tudást is meg szerezni. Kik voltak mestereid?


            A tehetséget szakmai tudással kell kiteljesíteni. Már többen elmondták, hogy a tanítás – ha ezt a fogalmat direkt módon kezeljük – képtelenség. Intuíció nélkül, csupán racionális elvek alapján nem lehet egy korszerű műalkotást felépíteni. Ugyanakkor az önkontroll meghatározó szerepét sem szabad bagatellizálni. Bakallár József műtermében igazi reneszánsz szellem uralkodott. Fel kellett ismernünk, hogy a korlátlannak tűnő szabadság mennyi felelősséggel jár. Szakmai tevékenységemet jótékonyan segítették a nyári szabadiskolákban szerzett tapasztalatok, Zebegényben, Szentendrén, Miskén, Törökbálinton és a székelyföldi Homoródszentmártonban. Zebegényben például oly kiváló művésztanárok irányították a munkát, mint Végh András, Korga György és Nagy B. István.


            Meghatározó egyénisége voltál a Soroksári Kisduna Képzőművészkörnek. Hősidők voltak ezek. Kérlek, elevenítsd fel ezeket az éveket.


            Nagy megtiszteltetés volt számomra bekerülni a Kisduna Galéria Alkotócsoportjába. Szinte felért egy ösztöndíjjal. Bakallár, Bartl, Misch, Ledniczky és Tóth Menyhért befogadtak maguk közé.


            A művész a kiállítások alkalmával találkozik a közönséggel. Milyen jelentős kiállításokon vettél részt akár önállóan, vagy több művésszel közösen?


            Ezekben a napokban készülök immár nyolcadik önálló kiállításomra, amely a Soroksági Galéria ’13-ban tekinthető meg. Bemutatkozásaim sorából az igényes rendezés miatt – ami Sasvári Ilona profi szervezőmunkájának köszönhető – kiemelkedik a 2001-es soroksári tárlatom. Sikeressége okán nem felejthető el a két évvel korábban a Magyarok Házában megrendezett kiállításom. Számtalan közös, csoportos kiállításon vettem részt. Szívesen emlékszem vissza az 1998-as Ferihegyi Galériában Németh Jánossal közösen tartott tárlatra, és a 2001-es Bárka színházbeli bemutatkozásra, ahol ha jól emlékszem 21-en állítottunk ki.


            Boldog embernek ismerlek, hiszen életed értelmét találtad meg a festészetben. Te is így látod?


            A boldogság nem azonos az elégedettséggel. Naponta meg kell érte küzdeni, és óvni kell, nehogy, mint a törékeny demokrácia, arcnélküli szörnyetegek martalékává váljon.


            A magyar táj – a történelmi Magyarország – képeiden szinte kivétel nélkül megjelenik. Sugárzik róluk a haza szeretete. Mit üzensz ezzel a képek csodálóinak?


            Legutóbb tavaly jártam a Székelyföldön. Megfordultam Gyergyóban, Udvarhelyen, Szentmártonban, Keményfalván és Torockó környékén. Utazásaim során soha nem tekintettem magam szimpla turistának. A grandiózus tájélmények mellett igyekszem közel kerülni az emberekhez is. Így tartós barátságok születnek, melyek a jövő szempontjából igen fontosak. A hazaszeretet forrása a megélt hétköznapokból és elszenvedett történelemből ered. És egyszerű, mint egy főmondat. Képeimben is benne van valahol, és örvendetes, ha valaki ezt felfedezni is képes.


            A 60 év alatt megszerzett tudással és élményekkel, tapasztalatokkal felvértezve megtaláltad helyed a világban?


            A dolgok súlyának függvényében megtaláltam helyemet a világban és a világ is megtalált engem.


            Mit jelent számodra a művészet, ezen belül a festészet?


            A festészet számomra már nem a harcot jelenti. Ennél fontosabb a kizökkent időt helyrerázni és harmóniát keresni, azt megvalósítani. Tehetetlen korunkban ez sem kevés kihívás


 


Geigerné Moldovai Mariann