Kiss László


 Kiss László (1913-2003)  református lelkész


Kiss László 1913. április 3-án született Nagyváradon, édesapja Kiss Sándor pénzügyőri főszemlész volt, édesanyja Márton Veron nyolcadik gyermeke születésekor meghalt. Édesapjuknak sok gondot okozott gyermekei nevelése és taníttatása.


Elemi és középiskolái elvégzése után 1931-ben érettségizett Budapesten, a Barcsai utcai Gimnáziumban. Nehéz anyagi körülményeik miatt nem tudta folytatni tanulmányait. 1932-ben iratkozott be a Debreceni Tudományegyetem Teológiai Fakultására, amikor idősebb bátyja befejezte tanulmányait. 1936-ban fejezte be egyetemi tanulmányait és tette le első lelkészképesítő vizsgáját „jó” eredménnyel. Második lelkészképesítő vizsgáját 1939-ben abszolválta. 1937-től Nyírturán, majd 1938-tól Komádiban volt segédlelkész. 1939-től a segédlelkészi teendői mellett az akkor létesített Állami Iskola és Tanyai Intézetben óraadó-hitoktató lett. 1941-től önálló hitoktató-lelkészként dolgozott. Ebben az időszakban magánpolgárit is vezetett.


1931-ben megismerkedett Pongor Szende Gizellával (1917-2004), egy kilencgyermekes MÁV elöljáró legkisebb gyermekével. 1938-ban eljegyezte, majd 1941-ben feleségül vette. 1943-ban megszületett első gyermekük László. 1944-ben elmenekültek Komádiból a „Felszabadító Szovjet Hadsereg” elől és meg sem állak Szentgotthárdig, de a lehetőség ellenére sem hagyták el hazájukat. 1945-ben tértek vissza Komádiba, ahol hitoktatóként folytatta munkáját. 1946. januárjában egy alaptalan feljelentés miatt letartóztatták, és a vád kivizsgálásáig, 1946. februárig, internálótáborban tartották Berettyóújfaluban. Miután ártatlansága kiderült, azonnali hatállyal szabadlábra helyzeték. Ezalatt az egy hónap alatt felesége egyedül volt kisfiával, és hímzéssel, valamint kötéssel kereste meg a mindennapra valót. A komádi emberek szeretettel és segítőkész együttérzéssel vették körül a Kiss családot.


1946-ban megszületett második gyermekük Szendille. 1949-ig az internátusban tanított hittant, majd a hittanoktatás fakultatívvá tétele után, ismét segédlelkészként dolgozott.


            1952-ben Komádi megválasztott lelkésze lett. 1954-1955-ben több feljelentés érkezett ellene, melyekben kulák barátsággal vádolták. Ennek eredményeképpen 1956. augusztusában, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke Nagyrábéra helyezte. Ez az áthelyezés talán az „életét” mentette meg. 1956. októberében a forradalom kitörése után az emberek kérték vállaljon szerepet a Nagyrábéi Forradalmi Bizottságban. Azzal hárította el a kérést, hogy még nem ismeri jól az embereket és a helyi viszonyokat. Sok lelkésztársát pusztán forradalmi bizottsági tagságukért bebörtönözték és elhurcolták.


            1956. augusztusától 1980. októberéig volt Nagyrábé lelkipásztora. A forradalom utáni nehéz időkben, majd a már látszatra nem diktatórikus hetvenes években a „gulyás-kommunizmusig” híven szolgálta a falu hívő és nem hívő lakóit. Egyenességét és szavahihetőségét a más álláspontot képviselő falusi vezetés is nagyra becsülte és elismerte, így lehetővé vált a jó együttműködés.


            1980-ban nyugdíjba ment. Felségével együtt beköltöztek Debrecenbe, ahol halálukig lányukkal éltek együtt. Debrecenbe költözés után is hirdette Isten igéjét. Előbb Nyíracsádon, majd a Debrecen-Kossuth utcai Református Egyházközségben szolgált, mint nyugdíjas lelkipásztor.
            Debreceni évei során a legnagyobb örömet két unokája Orsolya és Gergely jelentette.
            Rendszeresen visszajárt Nagyrábéra a jó ismerősöket és híveket meglátogatni. Mindig szívesen vett részt a Nagyrábéról elszármazottaknak tartott összejöveteleken.
            Nagy örömére szolgált, mikor 1988-ban megkapta a Nagyrábén alapított „Közösségi Munkáért Érdemérmet”.
            2003. január 30-án rövid szenvedés után adta vissza lelkét teremtőjének. Feleségét és családját nagyon megviselte a szeretett férj, apa és nagyapa elvesztése. Felesége másfél év után követte férjét és 2004. október 31-én ő is eltávozott az élők sorából.
            Élete minden szakaszában az Istenbe vetett hitet, a hit örömteli érzését, az egymás iránti szeretetet, a tisztességes munka megbecsülését hirdette, tanította és élte tanítványainak és híveink.
           
„Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent.” (Mt5, 8)

                                                             Kiss László, Kiss Szendille