Herpai József


HERPAI JÓZSEF

 

Festőművész, restaurátor
Nagyrábé 1931. julius 18 - 2005 március 6.

 

             Festőművész, restaurátor. Nagyrábén született, apja cipész volt, anyja háztartásbeli. Jóska szülőfalunkban végezte el az annak idején még elemi iskolának nevezett alapoktatás kötelező hat osztályát. Ennek befejezése után néhány évvel vezették be kötelezően a nyolc osztályos általános iskolát, ő ezt utólag bepótolta. Közvetlen szomszédságban éltünk, egész gyermekkorunk együtt telt.

Vita tárgya lehet, hogy Herpai József amatőr vagy hívatásos művész volt-e. Tudnunk kell, hogy testvérbátyja, Herpai Zoltán 1956-ban lediplomázott festészetből a Magyar Képzőművészeti Főiskolán (ma Képzőművészeti Egyetem), gyermekkorától kezdve jól rajzolt és sokféle más manuális képességgel is rendelkezett, fúrt-faragott. Ez két esztendővel fiatalabb öccséről nem mondható el; ebből adódóan gyerekként Jóska a bátyja árnyékában élt, akinek nemcsak öccse, de utánzója is volt, önálló kezdeményezés nélkül. Zoltán 1956 őszén részt vett a Képzőművészeti Főiskola hallgatóinak forradalmi mozgalmában, tanúja volt a szovjet katonák által november 7.-én a Főiskolán - belső árulás következményeként - végrehajtott kivégzéseknek, amelyeknek 2 diák és 4, az épületbe húzódott kiskatona esett áldozatul, neve vizsgálati jegyzőkönyvekben, emlékezésekben szerepel. Az ’56-os irodalom mindezeket számon tartja. Herpai József szempontjából pedig azért fontosak, mert Zoltán - számos diáktársával együtt - disszidált, s így nem volt többé, aki megmondja Jóskának, mit csináljon és hogyan. Önállósulnia kellett, magatartását többé nem befolyásolhatta az idősebb testvér kétségtelenül nagyobb tudása, képzettsége, kultúrája.

A lényeg az, hogy Herpai József csak bátyja külföldre menekülése után kezdett el festeni. Nehezen állapítható meg, hogy ezzel is Zoltánt akarta-e utánozni, vagy tőle független művészi késztetést érzett. Az mindenesetre hamar kiderült, hogy nem tehetségtelen; már 1958-ban felvették a Képzőművészeti Főiskolára, festő szakra, annak ellenére, hogy bátyja két évvel korábbi disszidálása nem számított jó pontnak, s annak ellenére, hogy hiányzott nála az ehhez szükséges érettségi (ami a bátyjánál megvolt). Az Egyetem archívumában őrzött dokumentumokból kiderül, hogy az általános iskola pótlólag elvégzett 7-8. osztályát két gimnáziumi osztálynak tekintették. A festészetben mestere Kádár György volt, művészeti anatómiára a híres Barcsay Jenő mester oktatta. Ez utóbbiból érte el a jobb eredményeket, valószínűleg ez magyarázza vonzódását a portréfestéshez, húgai szerint a családtagokról, különösen a szülőkről többször készített képeket. Hogy a második évfolyam befejezése után mégis kikerült a főiskoláról, annak egyik oka, hogy az érettségizett, értelmiségi hátterű városi fiatalok között nagyon kiütköztek, nyilvánvaló hátrányt jelentettek alapképzettségi-műveltségi hiányosságai. Évfolyamtársa volt például a Főiskola egyik korábbi tanárának a fia, a különféle műfajokban egyaránt figyelemreméltót alkotó ifj. Koffán Károly, Jovánovics György, aki most professzor az egyetemen vagy a szintén ismertté lett szentendrei Deim Pál stb. Másrészt kezdett nehezen tolerálhatóvá válni különc természete. Mint később kiderült, anyai ágon genetikus pszichés terheltséget örökölt (Zoltánnál ez még súlyosabb formában jelentkezett, ő abba is hagyta a festést, hol írónak, hol feltalálónak stb. képzelte magát).

Képzőművészeknél a többé-kevésbé torzult psziché nem ritkaság, de óriási különbség van a között, amikor egy művész zsenije őrületbe fordul és ez ellehetetleníti további munkásságát, valamint a között, amikor csak furcsa, bizarr dolgokat mond, illetve művel, ám közben csodálatra méltó alkotásokat teremt. Előbbire példa Nemes Lampérth József (1891-1924), aki a szakirodalom szerint „az expresszív naturalizmus legnagyobb magyar mestere” volt, nagy nyugat-európai sikerekkel, ám alig harminc évesen már elmegyógyintézetbe kerül, három évvel később pedig meg is hal. Hasonló történik Gulácsy Lajossal (1882-1932), aki meg a hazai szecessziós és szürrealista festészet összekapcsolásával alkotott nagyot - amíg meg nem őrült. Egészen más a helyzet Csontváry Kosztka Tivadarral (1853-1919). A patikus-festő Kosztka a Napút csoporthoz sorolta magát, noha ilyen művészcsoport nem létezett, s maga nem is értette ezt a kifejezést, de mert „egy hang” azt mondta neki: „Te leszel a világ legnagyobb napút-festője”, ezt nem hagyhatta figyelmen kívül. Közismert a történet, hogy táviratban figyelmeztette Ferenc József kabinetirodáját: a királyt tegyék ki a napra, mert az jót tesz az egészségének. Tehát bizarr ötletei voltak, ám a „magányos” vagy a körbetáncolt cédrusra, a mosztári öreg hídra stb. gondolva lehetetlen elvitatni zsenialitását.

Nem akarnám Herpai Jóskát (a képeit, grafikáit később Herpay névvel szignálta) Csontváryhoz hasonlítani, mert művészi kvalitása nem fogható a másikéhoz, és annak „magabiztossága” is távol állt tőle. Abban mégis hasonlítanak, hogy a világban egyik sem tudott pontosan eligazodni. Hát mindketten egy külön világot teremtettek maguknak. Jóska egyszer, valamikor még a 60-as években, azzal jött el hozzánk, hogy végre megoldja lakásproblémáját. A kérdésre, hogyan, azt válaszolta: Budán talált egy egészen kicsi romos zsinagógát, azt kiigényli a tanácstól, és rendbe hozza… Csontváry sosem nősült meg, Herpai életében pedig - húgai szerint - egyáltalán nem volt nő. Pedig észrevette, s ha alkalma volt, meg is örökítette a női szépséget. De Csontváry legalább megfestette az önarcképét, Herpai Jóska - ugyancsak a húgai szerint - ezt nem tette.

A 90-es években egyszer kiutazott a bátyjához Angliába, egy egész esztendőt töltöttek együtt. Későbbi beszámolóiból a lányok megtudtak annyit, hogy Jóska ott is festegetett, Zoltán pedig el-eladott a munkáiból, így az öcs hozzá tudott járulni saját tartózkodása költségeihez. Talán különös, de itthon angol témájú képeket nem készített - legalábbis a húgai ilyenről nem tudnak -, pedig egy festőművész presztízsét mindig növeli, ha festményei külországi tartózkodásokat, tanulmányutakat demonstrálnak.

Végül is fizikai munkát vállalt, az Óbudai Hajógyárban dolgozott hosszú éveken át. Itt is festett. Hajótesteket. Később Debrecenben is dolgozott, amíg le nem százalékolták. Alkalmanként eladott egy-egy képet a munkáiból, leginkább ismerősöknek, illetve lerajzolt bárkit, ha az illető kérte. Fővárosi tartózkodása idején többször kezelték a pomázi pszichiátriai intézetben, ahonnan azonban kedve szerint bejárhatott akár Pestre is. Itt is folytatta a festést, nem egy munkája díszítette az intézmény falait. Kezelése Debrecenben folytatódott, és rehabilitálták mentálisan annyira, hogy végig tudott élni egy nem is rövid életet, - igaz, utolsó éveiben már gyámság alatt -, bár az öregedéssel együtt járó betegségeivel orvoshoz nem ment. Takarékos volt, saját kis lakással rendelkezett, és fáradhatatlanul festett. Mivel kapcsolata testvéreivel - betegségének jellege miatt - nem lehetett felhőtlen, halálakor a festményeit ismerősei - úgymond - „széthordták”, a család nem tudja, kik, hogyan, hova, az ő birtokukban mindenesetre csak néhány maradt.

Azért akit érdekel, némi képet kaphat Herpai József művészetéről. Dr. Judig Ottó nagyváradi író, irodalomtörténész, kritikus galériájában legkevesebb 12, főként olaj és vegyes technikával készült kép látható (www.netgaleria.ro/listx.php/search?autor_nume=HERPAY ). A képek megvásárolhatók, a legolcsóbb 60, a legdrágább 280 euróért. A festményeknek nincs címük, és - érdekes mód - portré nincs közöttük; a legértékesebbnek a tulajdonos egy parkot vagy erdőrészt ábrázoló munkát tartja - tényleg szép, nyugalom és meghittség árad belőle. Több virágcsendélet és gyümölcsábrázolás van a festmények között, tojások elrendezve az asztal lapján, valamennyit egyfajta szimmetriára való törekvés jellemzi. Óvatos kísérlet is történik egy-egy ábrázolt téma absztrakt megközelítésére. Nyilván sok festmény van hazai gyűjtők birtokában is. Elmondható, ezek a művek értékesek, laikusként azt hiszem, jobbak, mint amelyeket a bátyja valaha is festett; feljogosítják Herpai József szülőfaluját, hogy büszke legyen erre a fiára. (N. K.)