Egyéb írások...


1./  Csillag Endre (2007.11.26.) 

 

Kontrasztok

A beígért szél megérkezett. A helyi járatú járművek szélfogója felé veszem a lépteimet. A Phönix Csarnok épülete előtt elhaladva hallom, a zászlórudakon vadul csapkolódnak a zászlók. A rudak pedig magas, sivító hangon zenélnek, mint régen a telefondrótok a girbegurba oszlopok között, a kövesutak mentén.
Az a régi hang azonban csak egy andalító zsongás volt a mostani vad dallamhoz képest.
A szélfogóban és környékén sokan ácsorognak, várnak, ki trolira, ki buszra. A várakozók többnyire egyetemista lányok. Fiatalok, szépek, jól tápláltak, céltudatosak. Az egyik lányon majdnem kicsattan a farmernadrág kettős domborulata. Mobilon csicsereg, cigarettázik.
Mindenki igyekszik szélárnyékba kerülni, mert a szél egyre komiszabban megszegi a lakott területekre a KRESZ által engedélyezett legnagyobb sebességet, és hideg is kutya mód.
A nevetős, buzgón beszélgető lányok között van egy hallgatag. Követem a tekintetét. Ő a szélfogó cseppet sem kényelmes padján ülő gyerek-asszonyt figyeli, aki szoptat. Lányosan apró bal mellére 6-8 hónapos csecsemő tapad.
A szoptató anyát nekem is van időm jobban szemügyre venni, mert a 24-es busz a jöttömkor húzott ki az öbölből, az orrom előtt. Most várhatok a következőig.
Nagyon pici az asszonyka. A lába lehet 34-35-ös. Koszos, keshedt farmerjának a szára a felhajtástól kezdve felhasadt a varrás mentén. Az asszony arca egykedvűen békés. Egyáltalán nem zavartatja magát. Tudomást sem vesz a várakozókról. A baba nem igazán táplálkozik, inkább csak nyammog, hogy teljen az idő, és biztonságban érezze magát.
A várakozók többsége ügyet sem vet a jelenségre, ami az adott körülményektől eltekintve olyan ősi vagy ősibb, mint az emberiség, és olyan gyönyörű minden szánalmassága ellenére is, hogy belefacsarodik az ember szíve. Senki sem sugdolódzik, nem tesz megjegyzést a dologra. Annak az egy lánynak viszont, akinek a tekintete felfedte előttem a szoptató gyerek-anyát, láthatóan könnybe lábadt a szeme. Lehet, hogy csak a széltől. Hiába, gonosz ez a szél! A többiek úgy tesznek, mintha észre sem vennék a náluk feltehetőleg fiatalabb szoptató anyát.
Az asszony vézna karjaival fogja magához csecsemőjét. Kutatóan nézem az arcát. Nem roma. Vajon melyik járműre vár?
Elmegy a kettes és a hármas troli. Sokan felszállnak, ő nem. De a 24-es busszal sem ment el, amiről én lemaradtam korábban. Ámde erre más jármű, a belváros irányába, nem is közlekedik.

Újabb jókedvű egyetemisták érkeznek, nyílván vége valamelyik órájuknak, és valahova egy másik előadásra sietnek. Néhány fiú is van közöttük. Ők jószerével oda sem mernek nézni a szoptató anyára vagy teljességgel érdektelenek. Pedig a látvány némelyik lány arcára szánalommal vegyes idegenkedést csal.
Bizony, bizony: a törékeny csepp asszony a szél elől ide, a szélfogóba húzódott be szoptatni vagy csak megnyugtatni gyermekét.
A yuppie-jelölt fiúk és lányok céltudatos, rohanó életébe, gondolatvilágába nem tolakodhat be egy ilyen jelenség keltette benyomás. Ők egészen más miliőben élnek. Egzisztenciát, karriert kell csinálni minden áron, és semmiképpen sem gyereket. Inkább öt diploma és nyelvvizsga, mint egyetlen gyerek.

Egek! De hiszen akkor nálunk ma a nyomor, az éhezés, a nincstelenség szül!
Közben megjön a buszom. Felszállok. A csepp asszony továbbra is a padon marad. Amíg látom, szerencsére a lámpa közben pirosra vált, addig nézem a nyomor madonnáját, gyermekével, aki biztos, hogy egy csepp nem sok, annyi tejet sem szívhat anyja gyermeteg melléből.

Vált a lámpa, a busz nekiiramodik, és én végtelenül szégyellem magam a nyomor fedetlen keble láttán. A zászlótartó rudak zenéje is átvált a nincstelenség életigenlő avemáriájába